Gondolatok - életek

Lassan egy éve nem született bejegyzés a blogomban és ez zavar. Az elmúlt egy évem olyan kusza volt. Volt a legjobb és volt a legrosszabb is. Nehéz lenne összefoglalni és kifejteni, pedig érdemes lenne. Hatalmas magasságokat és mélységeket éltem át, bár tudom, ez tőlem nem meglepő, hiszen szépen szólva a létező legszélesebb színskála minden árnyalatán átívelve élem az életemet, a valóságban azonban nehezen ismerem fel, vagy inkább nehezen elégszem meg a jó öreg középúttal. Egy szó, mint száz, eléggé a szélsőségek embere vagyok. Valami vagy nagyon jó és akkor annyira nagyon jó, vagy valami annyira nagyon rossz, hogy már világ vége van. Különösen igaz ez rám, ha a házasságomról van szó. Most, ha így őszintén belegondolok marha nehéz lehet velem együtt élni. :) A jelenemről annyit, hogy az én széles színskálámon most a nyugalom és a szép középszínek időszaka van, amit természetesen én a legmélyebb fekete legfeketébbjeként élem meg. Na jó, most már talán a szürke árnyalatokon szökkenek egyre inkább előre és fölfelé :) De címszavakat ígértem, hát álljon itt az előző évem a teljesség igénye nélkül címszavakban:

boldogság – felújítás – csináld magad felújítás – kapcsolati összekovácsolódások – barátok – háziállatok – apró életörömök a mindennapokban – előrelépések – visszaesések – változások a tervben – végül mégis minden jó – utazások – megtapasztalások – ráébredések – veszekedések – eltávolodások – egymásra találások – időszakok lezárása – elengedések – feldolgozások – szenvedések – állásinterjúk – könnyek – katasztrófák – kilátástalanságok – örömök – meglepetések – meglepődések – elvesztések – tanulságok megtapasztalása – ráébredések – haragok – dühök – csalódottság – ez nem az én évem – változtatni kell érzések – elfojtott gondolatok – szabadjára engedett érzések – visszatérések – újrakezdések – traumák – nehéz döntések – meglepetések – újraélések – türelem – család – fejlődések – hisztik – durcáskodás – megbocsátás – kibékülés – nevetések – szép emlékek – sok fotó – balesetek – karma – beletörődés – szélsőségesség – csigaház – megbántás – megbánás – irigykedés – mártírkodás – elvárás – elválás – foltos póló – vissza a jövőbe – kikapcsolódás – szerelem – szórakozás – aztakurva – faszom – lófasz – miért – miért én – gyerekek – csalódás – munkások – segítő barátok – élmények – játszóterek – programok – pályázatok – nagy álmok – dolgozás magamon – nem elég – kell – lemondások – új munkák – megjavítások – nyávogások – nevelések – elég volt – találkozások – megvilágosodások – tanulás – türelem – türelmetlenség – megértés – vágyódás – meg nem értettség – magány – társaság – meglepetések – még mindig anyámnál lakunk – jövőkép – összetörtség – kimerülés – gyógyulások – lelkek – miegymás – vásárlások – megismerések

És mi mást is mondhatnék még voltak gondolatok és életek.

Akkor jöjjön most egy kicsit az anyaságról egy más kép, másképp. Kedves anya társaim, tegye fel a kezét, aki futott már bele mindenféle okos és jó tanácsokat osztogató vagy épp ironikusan vicces cikkekbe az anyaságról, amik azt taglalgatják, hogy tulajdonképpen mekkora meló is anyának lenni és ez milyen nehéz és mi mekkora hősök vagyunk és világ-érdemrendeket kaphatnánk napi szinten a kiemelkedő teljesítményünkért. Mindamellett, hogy nyilván egyetértek, mert anya vagyok és igenis keményen dolgozom, ma, egy igen balul sikerült nap után kicsit elgondolkodtam.

Drága jó nőtársaim – direkt nem az anya társaim kifejezést használom, mert meggyőződésem, hogy több olyan cikk is van ezek között, amit olyan nők írtak, akik az anyaság még csak közelébe sem szagoltak sosem – miért kell az anyaságunknak CSAK arról szólnia, hogy ez egy nonstop, szünet nélküli munka? Miért nem szólhat ez arról, hogy ez életünk legkülönlegesebb tanulmány útja például? Miért nem nézünk úgy a gyerekeinkre és saját magunkra és a velük/értük/körülöttük lévő teendőkre, mint egy érdekes, felfedezni való tanulásra, ahol nem csak a gyerekeink tanulnak, hanem mi is! Tanulunk anyává válni, társsá válni a gyerekeinknek, tanulunk megmaradni szerető feleségnek és megtanuljuk új önmagunkat is. És akkor jöjjön a kedveskedő cikkek első buktatója. Mind azt szajkózza, hogy a milliónyi felsorolt napiszar mellett tudj megmaradni önmagad. Miért is? Hogyan lehetnék ugyanaz az önmagam, aki 10 éve, 5 éve, 3 év, 10 hónapja, 2 hete vagy akár 24 órája voltam, ha már nem vagyok az?! Hiszen azóta lediplomáztam, megházasodtam, lett X gyerekem, dolgoztam, lett egy kutyám, eljutottam pár helyre, elveszítettem dolgokat és nagyon sok mást pedig kaptam, amik mind-mind formálták és alakították a személyiségemet, a gondolkodásmódomat, az érzéseimet, vagyis önmagamat. Ahelyett, hogy gyötörjük magunkat nap, mint nap azon, hogy ugyanazok a felszabadult és szeleburdi huszonévesek legyünk, akik a gyerekek előtt voltunk és akiként a gyerekeink apukájával találkoztunk, fedezzük fel minden nap, hogy megint valamit tanultunk a vadonatúj önmagunkról és megint hozzátettünk valamit önmagunkhoz. Még ha ez egy tábla csoki is, ami plusz egy kilót, ellenben 5 perc  lopott örömöt jelent :)

Itt ragadom meg az alkalmat, ha már az előző mondatban megjelent gyermekeink apukája, akkor megjegyezzem, hogy valószínűleg már ő sem arra a huszonéves énünkre vágyik, hiszen azóta szültünk neki X gyereket, és melyik szerető papa mondana le a gyerekeiről, csakhogy az asszony újra pár kilóval kevesebb legyen és bírjon átmulatni minden kb. második éjszakát? És ha már itt tartunk...mi sem cserélnénk őket és a mostani élethelyzetünket le a korábbira, igaz?! Legalábbis nem hosszú ideig, csak néha egy-egy estére...de ezt meg amúgy gyerekek mellett is simán meg lehet tenni!

És itt jön be a következő kedvencem, a lelkismeretfurdalásra aplelláló cikkek, amiből szép számmal olvashatunk. Miért is vagyok én attól szaranya, hogy néha igenis rábízom a gyereket rokonokra, barátokra vagy akár fizetett segítségre, hogy egyszer-egyszer kicsit újra fiatal és szabad legyek? ÉS miért is ne hagyhatnám kicsit sírni a hisztiző gyerekemet? És nem arról beszélek, amikor éhes én meg szarok rá és tömöm a sültkacsát a számba, vagy amikor álmos én meg még befejezem a Vad Anygal 7569. epizódját, amit egyébként már 25-ször láttam, hanem amikor mondjuk a drága totyogóm éppen azt nem érti meg, hogy a fasza, új okostelóm az nem arra való, hogy a füves palcc közepén lévő betonplapra célba dobjon vele vagy, mert nem kaphatja meg a hatodik nylókát is. Szóval na! Hányszor is hagytak minket is a szüleink sírni kicsit, hogy magunktól jöjjünk rá, az nem oldd meg semmit? Hányszor is kaptunk pofont, mert nem illendően viselkedtünk? Hányszor is üvöltözött velünk apánk vagy néhány tanárunk, mert nem bírtuk kordában tartani az alkalomhoz nem illő, címeresen túláradó jókedvünket? És mégis felnőttünk és értékrendekkel büszkélkedő embereknek mondhatjuk magunkat. A mi szüleinknek még seni nem mondta meg a tutit, hogy azért leszünk lelki sérültek, mert mondjuk 2 perccel tovább sírunk, amíg mondjuk édesanyánk befejezi a dolgát a slozin. Ma már ugye nem ez van...ha nem ugrasz azonnal, de rögtön, szaranyavagy! Ha nem beszélsz mindig türelmesen a gyerekeddel, szaranyavagy! Miért a csapból is az folyik, hogy neked kell alkalmazkodni a gyerekedhez? Miért nem tudunk ehhez a kérdéshez inkább úgy hozzáállni, hogy igenis a gyereknek is illeszkednie és alkalmazkodia kell a születésbenlévő családba, hiszen ugye abban a csodás pillanatban, ahoyg ők kibújank, nemcsak egy gyermek, de egy család is születik. Hát miért ne alklamazkodhatnánk közösen mindannyian kicsit a másikhoz. Ettől nem hinném, hogy lelki sérült, inkább csak rugalmasabb és kiegyensúlyozottabb lesz majd a gyerekem.

És ha már kiegyensúlyozottság...olvashatjuk, hogy találd meg az egyensúlyt a férjed, a házas életed és a gyerekek között, ellenben az ezt leíró cikkek nagy részében az is megjelenik, hogy, mert te, mivel anya vagy, mennyivel faszább és keményebb vagy és mennyivel többet kerázol, mint a férjed, aki „csak” dolgozni jár, míg neked se szabadságod, se betegszabadságod se semmid nincs, így ha a férjed a műszakja után még ne cserél ki min. 70 db pelust egy héten és nem mossa fel kétszer a konyhát és teregeti ki négyszer a szennyest, akkor ő meg már egy igazi szarapaszarférj. És sajnos ezt annyit, de annyit olvassuk, látjuk és halljuk, és persze ilyenkor a bezzegakovácsdórinak meg a marinénimenyének a férje az mindent örömmel és fütyülve és kérés nélkül megcsinál otthon, míg a te csodás gyermekeid édesapja hazaesik, fáradt, játszik még kicsit a gyerekekkel, megfürdeti őket, lefekteti őket és ez már mind smafu, mert ugye kis köténykét és gumikesztyűt kéne még húznia ilyenkor. Legalábbis a cikkek szerint. Hadd ne kelljen már minden nap azt méregetnem, hogy melyikünk dolgozott többet vagy melyikünk ment el az adott hónapban otthonról többször kikapcsolódni, mint a másik. A média nyomása miatt ne kelljen már mindig azt éreznem, hogy mindig minden szerepben helyt kell állnom, mert nem! Mi van akkor, ha nincs kaja? Hát rendeljünk! Sok a mosatlan? Majd kevesebb lesz holnap...Az apukák is rengeteget dolgoznak és aggódnak. Lehet, hogy az ő munkájuk a mi szemünkben kikapcsolódás, mert emberek között felnőtt munkákat látnak el és felelősségteljes döntéseket hoznak meg és nekünk ez felüdülés lenne egy Thomas, a gőzmozdony és egy Állatkerti sétány epizód között, de nekik meg felüdülés a gyerekekkel játszani és figyelni, ahogy nőnek és cseperednek. Ők is aggódnak, hogy mi van akkor, ha csak egyszer nem tudják felvenni a telefont a munka miatt, amikor kivételesen nem azért hívjuk őket, hogy elmondjuk már mennyire hiányoznak, pedig még csak egy órája mentek el itthonról, hanem azért, mert a gyerek leesett a fáról és már úton van érte a mentő. És ők nem lehetnek ott, hogy segítsenek. ÉS valljuk be, bármennyit is keresnek, nincs az a férfi egyed, aki nem gondolkodna el azon időről időre, hogy biztos eleget keresnek-e ahhoz, hogy mindene meglegyen a családnak. És igen, az is tök nehéz nekik, hogy hazaérnek és egy csapzott, kimerült, idegbeteg nő várja őket haza, mert azon stresszel, hogy a gyerek már megint háromszor hugyozta telibe a perzsa szőnyeget, meg, mert nincs vacsora és a mosás már megint bent maradt a gépben, berohadt és újra kellett kezdeni és mindemellett életük párja már megint, illetve még mindig ugyanazt a foltokkal teli, heti menüt felvonultató pizsamában teng, amiben már napja...és nem, nem azt mondom, hogy még ezzel is mi törődjünk, hogy átöltözzünk és sminkeljünk minden nap este  6-ra, csak azt mondom, hogy engedjük már el az összehasonlítgatást. Abban a pár évben, amit a gyerekeinkkel itthon tölthetünk, miért ne repülhetnénk vissza az időbe és vehetnénk fel egy hagyományos női szerepet? Ahol az anyaság nem munka, hanem egy élvezetes kaland, ahol minden nap nyomon követhetjük a gyerekeink értelmének kinyílását és kőkemény „dolgozás” helyett inkább megfigyelésben élhetjük ki magunkat. Máris csinibb az a pizsi rajtunk, nem igaz? :)

Hogy ebben az írásban görbe tükröt mutatok magam elé is? Igen! Hogy be tudom-e tartani, hogy minden napot egy tanulásokkal teli csodaként és élményként éljek meg a gyerekeimmel? Nem! Messze nem! De ebben nagyon meghatározó szerepe van annak, hogy a médiából és a csapból is az folyik, hogy legyek jó anya, jó feleség, jó társ, jó szerető, mellette vezessek egy makulátlan háztartást, de maradjak meg igaz barát is és a karrieremet is építgessem folyamatosan, különben szaranya és szarember vagyok, akinek úgyis tönkre megy a házassága. Hát nem szeretném, sőt, szeretném ezt a túlzott elvárást és ezt a lehetetlen sztereotípiát levetkőzni magamról, mert a maximalizmusom miatt bizony nagy terheket pakolok saját magamra és atombombákat dobok szinte heti rendszerességgel a házasságomra. Nem tökéletes anya szeretnék lenni, hanem valaki, aki szereti a gyerekeit és támogatja őket és életre nevel és példát mutat, amihez az is hozzátartozik, hogy néha kiabálok és dühöngök és kiakadok, de jobb esetben utána megtanítom és megmutatom azt is a gyerekeknek, hogy nem azzal van a baj, ha kibukunk, hanem azzal, ha ezt nem tudjuk belátni és nem próbáljuk meg helyrehozni. Nem akarok tökéletes feleség, társ és szerető lenni, egy olyan nő szeretnék lenni, aki őszinte lehet a férjével és aki megértésre lel a kapcsolatában és aki igenis mondhat néha nemet is, bármire, akármire... Nem akarok tökéletes háztartást, egy élettel és személyes élményekkel teli házat szeretnék, ahol nem csak mosatlan edény és rendetlenség, de sok-sok nevetés és igazi mély beszélgetések is vannak. Egy otthont szeretnék, ami mi vagyunk, ami rólunk szól és ami értünk van, nem pedig mi vagyunk érte. És olyan barátokat szeretnék, akik megértik, hogy gyerekek mellett vannak olyan időszakok, amikor igenis átrendeződnek a prioritások és ahol megengedhetem magamnak, hogy eltűnjek egy időre, de bármikor visszatérhessek és ugyanoda tudjak visszatérni. És szeretnék egy karriert, de nem mindenáron. Egy elismerő, család centrikus munkahelyre vágyom, ahol bizalommal fordulhatok a kollégáimhoz.

Túlidelizált? Igen! Létezhet? Talán, remélem! De hiszem, hogy ha néha leülünk és más szemszögből nézzük a dolgokat, akkor legalább közelíthetünk egy ilyen állapothoz!

Eltelt egy újabb hét. A ház körül most nem sok minden történt, mert átmenetileg egy új időszámítás kezdődött az életünkben. Idén is eljött a Ramadán és vele egy teljesen más lelki állapot számunkra. Az idő ilyenkor egészen máshogy telik. „Köznyelven” napkeltétől napnyugtáig nem eszünk, nem iszunk és (igen, tudom, káros)  nem cigarettázunk. Valójában ez imaidőkhöz van igazítva, így idén nagyjából hajnali negyed három és este fél kilenc között böjtölünk. És ugyan napközben lassan halad az idő és sokszor csak kóválygunk és próbáljuk kitalálni, hogy mivel üthetnénk el egy kis időt, hogy gyorsabban legyen este, mégis, mikor este asztalhoz ülünk és utána számolunk, hogy már hányadik napnál tartunk – szám szerint ez ma a hatodik – akkor ráébredünk, hogy suhannak a napok. Nagyon szeretem ezt a hónapot, ilyenkor minden annyira más. Még itthon is ilyenkor lelassul az élet, felerősödik az érzékelés és minden olyan nyugodt. Minden és mindenki úgy jó, ahogyan van. Személy szerint én valóban érzem, hogy ilyenkor tényleg nincs ott a sátán az utcákon és az életünkben, pedig itthon azért vannak ennek az áldott hónapnak nehézségei bőven. Itthon ugyanis az emberek többsége nem is tudja, hogy mi az a Ramadán, vagy ha tudja is, akkor sem követi, hogy mikor kezdődik és fizikailag és lelkileg ez mivel is jár egy böjtölő számára. Ők ugyanúgy esznek, isznak, dohányoznak, káromkodnak, veszekednek, öltözködnek, mint egy bármelyik más napon. Így sokszor – tulajdonképpen minden Ramadán alatt – elgondolkodom rajta, hogy egyszer mennyire szeretném átélni a Ramadán szellemét a második hazámban, Egyiptomban a családom körében. Ahol nemcsak mi, a szűk család, hanem valóban mindenki böjtöl és mindenki ugyanazt éli meg és éli át. Egészen más érzés. Egyszer Dubaiban már részben részese lehettem egy ilyen csodálatos Ramadánnak, ám akkor várandósságom miatt jómagam nem böjtöltem, így azért nem volt teljes az átélés. De talán majd egyszer :)

Mindenesetre emiatt most a ház körüli teendők kicsit háttérbe szorulnak, hiszen ilyen nagy melegben nem tudnánk teljes odaadással belevetni magunkat a nehéz fizikai munkába étel és folyadék nélkül. Azért persze szinte minden nap átmegyünk, körülnézünk, tervezgetünk, kitesszük a kukát és kiürítjük a postaládát. Három említésre méltó dolog, azért így is akadt :) Vásároltunk egy hűtőt. A doboza törött, a belsejében itt-ott megjelent már a rozsda és az izzója is kiégett, de hűt, hűtő, a miénk és a házban van :) Használtan vettük, de nagyon vidám perceket okozott, mikor elszállítottuk és beállítottuk a helyére, majd beüzemeltük. A célnak meg éppen megfelel, így már mindig lesz ott hűtött vizünk és üdítőnk, végre vihetek majd magunkkal gyümölcsöt és szendvicseket meg salátát, hogy a munkát ne kelljen azzal megszakítani, hogy visszabattyogunk anyukámhoz enni. Amúgy is olyankor már annyira nehéz újra nyakunkba venni a lábunk meg a sok eszközünket és szerszámunkat, hogy folytassuk a munkát. No meg nem utolsó sorban, most már végre, ha jönnek majd barátok/munkások is dolgozni velünk/hozzánk, ők is be tudják tenni az elemózsiájukat a hűtőbe. A következő projektünk, hogy anyukámnak veszünk egy új mikrót, az övé már úgyis a végét járja, de arra szintén jó lesz, hogy ideiglenesen átvisszük majd a házba és akkor már ételt is lehet majd melegíteni, illetve már össze van készítve a régi vízforralónk és egy repedt műanyag asztal is, ami várja, hogy átmenetileg a konyhánkba kerüljön és ezzel már-már teljes konfortossá varázsolja a kis zöld házikót. A másik esemény, hogy megkaptam életem első levelét az új házba :) Az én nevemre szól és oda, arra az új címre van címezve, ami egy szép napon majd a mi kis otthonunk lesz :) Ráadásul egy igazi „romantikus” emlék marad, hogy ajánlott cetliként landolt a postaládánkban és nem kevéssé fontosabb feladótól jött, mint a kukásoktól, hogy tájékoztassanak a névátírás megtörténtéről és a különböző hulladékfajták szállításának napjairól. :) A harmadik, talán legfontosabb dolog pedig, hogy már 98%-osan kirajzolódott és letisztult bennünk, hogy akkor mit is hogyan szeretnénk átalakítani és mi hol, hogyan lesz. A maradék 2% pedig csak az én bizonytalanságom, mert eredetileg lett volna egy picike helyiség, ahol egy mini zuhanyzós mellékhelység került volna kialakításra egy pici mosókonyhával egybekötve. Azonban a végleges tervünk alapján csak egy toalett kialakítására lenne lehetőség és a mosó- és szárítógépnek vissza kéne kerülnie a fürdőszobába. Régi vágyam egy mosókonyha, így ezt most még nekem kell letisztázni magamban, de egy biztos – és egy újabb ok arra, hogy miért szeretem a Ramadánt – tudom, hogy az új ídőszámításunkból hátralévő 24 napban biztosan megtalálom a megfelelő megoldást, ami lehet egy teljesen még újabb elrendezési terv vagy pedig a belső elfogadása a mosókonyhai álmom továbbdédelgetésére. Ugyanis Ramadán alatt nagyon sok jó dolog szokott történni és rengeteg kérdés szokott megválaszolódni, ráadásul a Ramadán utáni Eid ünnepen és úgy eleve a Ramadán utáni időszakban meg pláne csak jó dolgok szoktak történni a családunkkal Allahnak hála, úgyhogy nagyon várom már ezt az időszakot, de addig is türelemmel, tisztelettel, önkontrollal és boldogan állok a böjti napok elébe  :)

Aki ismer az tudja, aki meg nem, annak elmondom :) Rettentő nagy és fontos mérföldkőhöz érkezett az életünk, KÖLTÖZÜNK! Végre, annyi év, annyi vita és annyi keresgélés után, ránk talált az otthonunk! Vagy mi találtunk rá? Már 4 éve annak, hogy tudjuk, mese nincs, költöznünk kell! Az évek folyamán az együttélés miatt és amiatt, hogy a lehetőségének még csak a reményét sem láttuk, családi életünk és kapcsolatunk rengeteg és nagy válságokon és mélypontokon ment keresztül, amikből néha igen nehezen lábaltunk ki. Majd vére a remény felcsillant és kb. 2 évvel ezelőtt közepes aktivitással vágtunk bele az otthonkeresésbe.

Láttunk panel lakást, társasházi lakást, sorházat, ikerházat, házrészt, telekhatárra épült házat, kockaházat. Jártunk putriban, puccos vityillóban, felújítandóban, elbontandóban, átalakítandóban, beköltözhetőben, vállalhatóban, vállalhatatlanban, felfoghatatlanban, gyomorforgatóban, mesésben, csúnyában, szépben, újratervezendőben és minden elképzelhető- és elképzelhetetlenben. Voltunk vidéken, a város szélén, a város szívében és sok ismerősnél vendégségben, ahol világmegváltó ötletekkel gazdagodva állapítottuk meg, hogy végülis hányan és hányan nőnek fel/nevelnek fel gyerekeket egészen egyszerű körülmények között, majd idősebb korukban megveszik az álomotthont és élvezik a nyugalmas éveket. Álmodoztunk egy kerületről, de mégcsak kíváncsiságból sem néztünk ott lakést, sebaj, végülis mi olyan „last minute” és fordított emberek vagyunk, lehet nekünk ez a kerület lesz majd a nyugalmas éveink „szerzeménye” :) Találtunk lehetségest, tuti nemet, talán igent, miért ne-t, kizártat, kár, hogy nem ilyen-/olyant. Volt esélyes, tökéletes elrendezésű szép kerttel, de katasztrofális előkerttel, volt majdnem jó, de kicsi és volt, amit meg szerettünk volna venni, de...ott volt a de. Szóval sok minden volt változó, egy volt csak állandó, hogy még a legelkeserítőbb ingatlanban is mindig megláttuk a lehetőséget és a fantáziát, ebből levontuk a következtetést, hogy kreatívak és nyitottak vagyunk :) És végül lett egy olyan, ahol ugyan ott a de, de valahogy máshogy :)

Rátaláltunk, ránk talált, vacilláltunk, kalkuláltunk, öröm táncot jártunk, reszkettünk, sokat küzdöttünk, még többet várakoztunk, föld fölött jártunk, bepánikoltunk, magunkon nevettünk, elképedtünk, de végül döntöttünk, megléptük, megvettük, a miénk! Van otthonunk :)

Csodás, káoszos, felújítandó, kocka, sokszög, sok szar, szép, ház, kertes, átalakítandó, lehetőségekkel teli, újra álmodandó, kedves, olyan mint mi, pont olyan és ami a legfontosabb, hogy a MIÉNK! :)

Oké, ez mind szép és jó, ott a fény az alagút végén, van egy házunk, belátható időn belül költözünk, akkor már nem csak egy ház lesz, hanem a mi otthonunk, de mégis mi a jó túrót kezdjünk vele? Mihez kezdjünk, mivel kezdjünk, mit csináljunk? Valaki mentsen ki innen, most! :) Végül egy tanács, egy igen hasznos és jó tanács miatt a kerttel kezdtünk. Bár inkább kéne  vadregényes káosznak neveznem, de belevágtunk. Szó szerint! Füvet vágtunk, nem is füvet, derékig érő sztyeppét, szőlőt és fákat vágtunk ki és tüskés növények, bokrok és fák hadával kűzdöttünk meg. Elsőre lelkesen, majd inkább kötelességtudóan, végül kényszerből, de haladtunk, tettük, amit kell és csináltuk. Munkánk meghoztra a gyümölcsét, ahogy az utcai cseresznyefa is, aminek inkább nem örülünk, mint igen, de a különbség nemcsak kézzel fogható és szemmel látható, hanem most már totálisan 100 százalékig biztos, hogy van egy házunk kerttel :) Küzdöttünk és nagyon elfáradtunk, de a látványos munkánk még látványosabb eredménye büszkeséggel, nyugalommal és boldogsággal töltött el bennünket minden munkás nap végén.

A neheze azonban még hátra van. Belső terveket készíttetni, munkásokat találni, ráadásul megbízhatóakat, elérhetőeket, ráadásul elérhető árakon..vagy ne álmodjak ekkorát?! :) De elindultunk ezen az úton, rengeteget dolgotzunk és küzdöttünk érte, tanultunk és képeztük magunkat és egymást, szóval kérdés és visszaút nincs :)

Kicsit bánom, hogy nem örökítettem meg a keresgéléseink lépéseit és állomásait, egyrészt magunknak emléknek, másrészt másoknak talán segítségül a mi tapasztalatainkkal, így nem szeretném ezt a hibát elkövetni a felújításunkkal és átalakításunkkal, így elhatároztam, hogy heti rendszerességgel készítek egy kis szösszenetet aktuális állapotainkról :)

Az első bejegyzésem pedig egy önismereti eszmefuttatással zárnám. Ugyan az életemet káoszosként jellemezném, némi olaszos fűszerezéssel és egyiptomi behatással – nem meglepő módon – összességében mégis sok helyzetben a tökéletességre törekszem és abszolút maximalista vagyok. Így számomra ez nem csak egy szimpla felújítás lesz, hanem egy belső utazás és átalakítás is, hogy kontrolláljam a türelmetlenségem és a hatalmas elvárásaim. Ugyanis nehéz lesz számomra a sok kisebb-nagyobb lemondás anyagi vagy lehetőségi korlátok miatt. Gondolok itt olyanra, hogy úgy vagyok vele, hogy ha már csináljuk, csináljuk rendesen...Csak számomra ez kb. a katalógusokban és felújítási műsorokban látható tökéletességet jelenti, ami nyilván a való életben, legalább is a mi élethelyzetünkben nem kivitelezhető és megoldható...MÉG (mondaná most dorgálva a férjem, na de na!.... :D) Csak, hogy értsétek egy példa. Elkezdtem kivágni egy sor szőlőt a minap, Jött a vihar, mennem kellett segíteni a zuramnak a kert másik oldalán. Miután végeztünk azzal, mondta, hogy akkor pakoljunk, menjünk, mert jön a vihar és amúgy is mindketten fáradtak vagyunk és a gyerekekkel is van még teendő bőven. De nem! Addig képtelen voltam eljönni onnan, míg ki nem vágtam az egész sor szőlőt, akkurátusan egyforma formára és magasságig visszavágva a tőkéket. És persze után még jött a szerszámok bepakolása a „helyükre” egy kongásig üres házban... :) Kapisgáljátok már? :D Szóval egy hosszú út előtt állok/állunk, de én bátran nézek elébe és izgatottan várom :)

Sokszor csendül fel a fejemben egy Simon & Garfunkel szam szovegreszlete. "People writing songs, but ther voices never share and no one dared", illetve Natasha Bedingfield egyik első dalának számomra egyik legnagyobb üzenete: "today is where your book begins, the rest is still unwritten". Tulajdonképpen maga ez a szó "unwritten" az, ami ennek a bejegyzésemnek az ihletője.

Szeretek írni. Van is egy nagy álmom, író lenni. Egy olyan korosztályhoz tartozom, amit már megérintett a számitástechnika és az internet természetessége, azonban nem is váltam annyira jártassá vagy, hogy úgymondjam függővé, hogy ne tudjak nélküle élni. Valószínű ez is az oka annak, hogy ugyan a fejemben gondolatok és meg nem írt levelek százai kavarognak, amiket olyan szívesen kiírnék magamból, de valahogy mindíg olyankor szállnak meg a világmegváltó gondolatok, amikor nincs lehetőségem megosztani őket a nagy internetes világgal, mint például futás közben vagy az autóban ülve vagy csak szimplán este, mikor elcsendesedik a család altatás közben. Ilyenkor mindig megfogalmazom magamban egy blogbejegyzésként őket és jól elhataározom, hogy majd ha hazaértem vagy ha elaludtak a gyerekek vagy majd holnap meg is írom itt a blogomon, azonban a "ha"-ból sosem lesz amikor és a holnap pedig az a bizonyos holnap, ami soha nem jön el.

Hogy jó író lennék-e...nem tudom. Ugyanis van egy - na jó, nem csak egy, de így olyan jól hangzik :) - gyenge pontom: nehezen nyílok meg és meglehetősen a végletekig megélt érzelmek embere vagyok, így az adott pillanatban tökéletesen meg tudom fogalmazni a gondolataimat, illetve ki tudom fejezni magam és az érzéseim, azonban, ha a pillanat elszáll már vissza is húzódom a kis csigaházamba és azonnal nem is úgy élem meg az életet, mint akár 30 másodperccel azelőtt. Szóval vagy leírom/kimondom azonnal, amit gondolok és érzek, vagy örökre ha nem is az örök feledésbe merül, de mindenesetre bekerül az agyam megíratlan leveleinek dobozába.

Egy szónak is száz a vége, hogy meghazudtolva önmagam egy ilyen szimpla közhellyel éljek, sok mondanivalóm van, sajnos lényegesen kevesebb erre fordítható idővel, mint szeretném. Azonban remélem eljön az idő, amikor lophatok majd magamnak egy kis én-időtarra, hogy írhassak és egyszer talán megélhessem azt a pillanatot, hogy a könyvem már nem megíratlan.

És akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Ezzel már rég óta tartozom nektek :) Gondolom már azt gondoltátok meg is szűntem írni, de újra itt vagyok :)

Szóval, a nagy esemény! Szakadó hó, persze dugó..a város lebénult. Komolyan, már mindenfelé rendőr után kutattam, hogy leintem, és elegánsan rendőri kísérettel érkezem a kórházba szülni, mert miért ne? :) Persze rendesen az Orczy tér környékén az ember rábukkanhat rendőrökre, de valahogy akkor csak egy sem akart jönni, így lassan, de biztosan haladtunk a kocsisor forgalmának ütemében. Sávot váltani maga volt a csoda, a tesómmal még azon viccelődtünk, hogy kellett volna nyomtatni egy papírt: „Szülő nő a kocsiban, engedj be légyszi’” felirattal, :) azonban ennek híján maradt a régi módszer, letekertem az ablakot és vadul integettem. Ezúton is hálás köszönet annak az autósnak, aki beengedett maga elé minket és ezzel közelebb juthattam a céloz. Akkor igencsak hálás voltam neki ezért.

Jó pár fájás után először, a kórház kapujánál a sógorom életében először szólított a sógornőjének a fülem hallatán, ami egy kicsit enyhített a fájdalmaimon, vagy ha nem is, legalább kizökkentett a gondolataimból és ekkor amúgy is hormontúltengéses, szentimentális állapotomban rádöbbentem, hogy akkor és ott abban a pillanatban és abban a kocsiban, az egész családom ott volt velem. Mindannyian ott ültünk, akkor még mindannyian elfértünk és akkor voltunk úgy olyan formátumunkban utoljára együtt. Rápillantottam a sógorom feszült, határozott arcára, éreztem a nővérem várakozással teli félelmét és izgalmát a kislányukkal a pocakjában, láttam anyukám aggódó, könnyes szemét, ahogyan próbál erősnek tűnni és megszorítottam a férjem erős kezét, aki az egész út alatt egyszer sem engedte el a kezem, és amikor ölelésre volt szükségem átölelt, amikor beszélgetni akartam akkor pedig beszélt hozzám és mosolyával végig bátorított és felvidított. ÉS rá kellett döbbenjek arra is, hogy vele is utoljára töltöm „kettesben” a hátra lévő kis időt, hiszen hamarosan már nem csak ketten vagy inkább kettő és felen leszünk, hanem a gyermekünkkel megszületik majd a mi kis 3 fős cseresznyemagnyi családunk is. Így történt az, hogy a kapun behajtani és elérni a tőle kb. 50 m-re lévő lift ajtajáig több óráig tartott, legalább is a szívemben.

Anyukámmal beszálltunk a liftbe – persze elsőre sikerült rossz emeleten kiszállnunk hála egy túlságosan is lelkes, segítőkész mentősnek – és perceken belül az események valahogy lelassultak. A fájások cseppet sem csillapodtak, az én hangulatom viszont annál inkább. Komótosan átöltöztem, a pocakomra  kerültek az NST-s tappancsok, kiküldtem a kör sms-eket és csak befelé figyelve vártam a megváltoztathatatlant, hogy ez akkor már „AZ” és, hogy baba még nem maradt bent, így pár órán belül már a karomban tartom majd a kisfiamat, egy pici emberi lényt, aki majd figyel, felfedez, lélegzik és keresi majd a közelségemet és még inkább tőlem függ majd az élete és a jóléte, mint eddig, odabent a pocakomban.

Talán furcsán hangzik, és már nem sokan vannak vele így, de nagyon nagy meggyőződéssel érkeztem a kórházba, amit már a legeleje óta tudtam a várandósságomnak, hogy nem kérek fájdalomcsillapítást. Mire átkerültem a szülőszobára, ez még inkább bebizonyosodott számomra, hogy tényleg nem szeretnék fájdalomcsillapítást, főleg, mert a szülésznőm biztosított róla, hogy nagyon lassú ütemben halad a szülésem, így valószínű a fokozatosság miatt nem is igazán lesz rá szükségem. Az orvosomat ekkora már értesítették, hogy a szülőszobán vagyok, de a dolgok alakulása azt mutatta, hogy az ő jelenlétére még egy darabig nem lesz szükség. Többször is rákérdeztem, hogy az orvosom mikor érkezik majd, de a szülésznő kedvesen és bátorítóan megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a doktor úr biztosan időben megérkezik. És ekkor nem várt gyorsaságban peregni kezdtek az események. Elfolyt a magzatvizem és a fájások egyre erősebbek, sűrűbbek és intenzívebbek lettek. És igen, eljött a pont, hogy szerettem volna mégis csak azt a fájdalomcsillapítást, de a dokim még nem érkezett meg. Így maradt az ügyeletes orvos. Hát, maradjunk annyiban, hogy ő nem az a cuki doki kategória, mint a saját orvosom. Felültettek és nekiláttak a nagy műveletnek, azonban a fájásoktól mindig kimozdultam a megfelelő pózból, majd egyszer csak érezni kezdtem a gyerek fejét. Furcsán is néztek rám, hogy hát persze, hogy érzem, hiszen szülök, és ugyan maradjak már egy percre nyugton, hogy be tudják adni a fájdalomcsillapítót, de csak nem sikerült és csak erősködtem, hogy de jön a gyerek és én érzem a fejét. Na, ekkor – fájdalomcsillapító nélkül – visszafektetett a szülésznőm az ágyra és minden az arcára volt írva. Ekkor kezdtem egy kicsit pánikolni. Mindent megígértem, hogy nem mozgok és nyugton leszek csak adják be a fájdalomcsillapítót, de a szülésznőm mondta, hogy nem lehet. Ezen a ponton már bármit megígértem volna egy kis fájdalomcsillapítóért, de a szülésznőm felvilágosított, hogy igazándiból nincs rá idő, már nem hatna, ugyanis jön a baba, szülünk. És akkor a férjem kiment, ott maradtam a szülésznőmmel és a kifelé készülő gyermekemmel.

A szülésznőm elviharzott egy pár pillanatra és beküldte maga helyett az ügyeletes szülésznőt. Ezúton is köszönöm, hogy ott volt velem és tűrte, tűrte, hogy tiszta erőből szorítom a törékeny kis kezét. És ekkor elcsíptem egy beszélgetést: „Gyere, mert itt negyed órán belül baba lesz!” Csak sejtettem, hogy a beszélgetés a szülésznőm és a doikm között zajlott le telefonon. Mikor drága szülésznőm visszatért, félve kérdeztem meg, még mennyi idő van hátra, mire ő azt felelte kb. negyed óra…és ekkor tudtam, nem biztos, hogy az orvosom oda ér, ellenben azt biztosan tudtam, hogy márpedig én az ügyeletes dokival nem akarok szülni. De tulajdonképpen már nem sok mindenen volt időm elmélkedni, mert éppenséggel volt mire koncentráljak. És közben folyton az órát néztem, hogy abból a bizonyos kb. negyed órából még mennyi van hátra…

És akkor, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy férfihang beszél körülöttem és ugyanúgy kapkodja a levegőt, mint én. Mivel tudtam, a férjem már korábban kiment, így ő nem lehet, magam mellé néztem és tökéletes, reklámba illő mosollyal, örömtől sugárzó arccal, és megnyugtató hanggal ott ált mellettem a cuki dokim. Mint a filmekben, futott, hogy odaérjen, miután üdvözölt, csak annyit láttam, hogy a sapkáját, a kocsi kulcsát és a kabátját ledobja a sarokba, elrohan kezet mosni és a fehér köpenyért.

Utólag tudtam meg, hogy drága orvosom a családom körében, kint a váróban is okozott némi mosolyt, mert ők ott ültek, csendesen, feszülten, aggódással, várakozással és izgalommal tele, amikor hirtelen egy nagy durranással valaki feltépte az ajtót és úgy iszkolt, mint aki az életéért fut. na ez volt az én orvosom :) Sietett, na! Nem akart lemaradni ő sem a nagy eseményről, ahogy én sem akartam, hogy ő lemaradjon :)

Végétre is csak annyit, hogy a kb. negyed órából egészen pontosan 23 perc lett és 18 óra 13 perckor, ott a márciusi hóesésben új élet született erre a csöpp kis világra.

Hol is kezdjem. Tekintettel arra, hogy a blogom végső soron gondolatokról és életekről szól, így hogyan is hiányozhatna életem eddigi legnagyobb eseményének leírása, amikor is abban a csodában lehetett részem, hogy életet adtam egy csöppnyi kisfiúnak.

2011.03.14-e reggelén korán keltünk, hogy időben beérjünk a kórházba az aktuális ultrahang és NST (magzati szívhang) vizsgálatra. A dokim felkészített, hogy az aznapi vizsgálat csak annyiban fog eltérni a többitől, hogy magzatvizet is vizsgál majd, tekintettel arra, hogy a 40. héten túl vagyunk. Minden a maga megszokott módján ment. Én már rutinosan tettem szabaddá óriás pocakom és a szülésznőm a szokásos határozott és gyakorlott mozdulatokkal tette fel a CTG vizsgáló fejeket, hogy meghallgathassuk az akkor még messzinek és ismeretlennek tűnő pici magzat szívhangját, aki a pocakomban lubickol. Beszélgettünk, sokat nevettünk és egy másik kismamával is volt szerencsém eszmecserébe bonyolódni a pocakmérettel járó nehézségekről, amik mégis olyan édes tehernek bizonyulnak a várandósság során. Tulajdonképpen ügyet sem vetettem arra, mikor a szülésznőm közölte velem, hogy már egyértelműen látható összehúzódásaim vannak, már csak az a kérdés, rendszereződnek-e. A magzat szívhangjával minden a legnagyobb rendben volt, mint mindig, így következett a hosszas folyosói várakozás a doktor úrra, hogy elvégezze az esedékes vizsgálatokat. Figyelmem még mindig nem arra a kis papírkára szegeztem, amin valóban ritmikus egymást követő, egyértelmű fájásgörbék rajzolódtak ki, hanem a nővéremre, aki akkor még csak 9 és fél hete terhes volt és szigorú tiltásom ellenére megetette előző este a törpenyulukat, aki megharapta őt. Természetesen minden orvos és ügyeletes mást mondott, hogy kapjon/kaphat-e tetanuszoltást és akár a harapás, akár a tetanusz veszélyt jelenthet-e a magzatra. Így alig vártam, hogy feltűnjön a folyosó végén, a hatalmas kórházi ablakok fényében a „cukidoki” árnyékkörvonala, mert Ő az egyetlen, akinek a véleményében valóban megbízom, és végre megnyugodhatok nővérem állapota felől. A doki megjelent. Megvizsgált, megnyugtatott, hogy velem is és a nővéremmel is minden rendben, a méhszájam még mindig csak egy ujjnyira fejtett, feszes és a baba feje magasan van. Összességében végeztünk, mehetünk, és legközelebb szombaton találkozunk a következő vizsgálatkor.

Reggel 8-ra értünk be a kórházba és mire minden vizsgálattal végeztünk, addigra 11 óra volt. Éhes voltam és alig vártam, hogy hazamenjünk és elnyúlhassak férjem ölelésében a kanapén, együtt keressük, merre mocorog épp kisfiunk odabent, majd megebédeljünk és a délutáni szieszta után megnézzünk egy filmet.

Beültünk a kocsiba, sógorom elfordította a kulcsot, a motor felberreget és ezzel egy időben a hasam is fájdogálni kezdett. Kicsit erősebben ugyan, mint a legutóbbi hüvelyvizsgálat után, de arra gondoltam, akkor nem volt magzatvíz vizsgálat és most talán csak emiatt fáj jobban a hasam. Nem is fordítottam rá különösebb figyelmet, csak annyit, amennyit azért volt szükséges, mert mégiscsak fájt ám :) Hazaértünk és én zavartan sétálgatni kezdtem a házban, mert valahol azt olvastam, az segít enyhíteni a fájdalmat, na meg a kocsiban ültem, és úgy fájt, így logikusnak is tűnt, hogy akkor biztosan enyhül, ha álldogálok és sétálgatok. A férjem eleinte mit sem sejtve leült az étkezőbe, bekapcsolta a laptopot és mondta, megnézi az e-mailjeit amíg én előkészítem az ebédet és megnézi, on-line van-e a családja, hogy ebéd után tudjunk velük beszélni, hiszen ők is nagyon várták a híreket, hogy mi volt a dokinál.? Majd mégiscsak ő vette észre először, hogy nem úgy mozgok, mint szoktam és az ebédet sem nagyon igyekszem melegíteni és megteríteni szépen az asztalt. Rákérdezett, nem eszünk? Nem voltam éhes….nagyon nem! :) Egészen más járt a fejemben. A fájdalom pedig nem múlt. Nem is erősödött, de annál inkább sűrűsödött és egészen átalakult. Nagy fájdalmat éreztem először a derekamba, hátul, ami szépen lassan sugárzott át a hasamba erős menstruációs fájdalomként. És mintha egyfajta ritmikusság is lenne benne. Életem szerelme persze ezt egyből látta és csak izgatottan kérdezgette, na??? Megyünk szülni?? Jön a baba?? Végre jön a baba? Mikor megyünk??? … És én még mindig nem akartam elhinni és talán elfogadni sem, hogy akkor én most szülni fogok, így elhessegettem férjem gyermeki rajongással teli kérdéseit, igyekeztem úgy tenni, mintha misem történne éppen velem és az ölébe ültem, átkaroltam, megpusziltam és megkérdeztem, éhes-e, készíthetem-e neki az ételt, holott jól tudtam a választ! :) Ő igyekezett támogatni engem abban a tettetésemben, hogy minden rendben, így kihúzta nekem a mellette lévő széket és fényképeket nézegettünk a gépen, miközben ragyogó szemekkel várta, mi történik velem/velünk…. Végül nem volt mit tennem, megkértem anyukámat, nézzen az órára és mondja meg pontosan mennyi az idő.

Máskor megkérdezte volna, mielőtt válaszol, hogy miért kérdezed? De most csak szimplán válaszolt, amiért én nagyon hálás voltam neki! Majd ismét megkérdeztem, és most? Megint csak válaszolt. Talán a negyediknél lehetett, mikor csak annyit mondott, „akkor ezek szerint nézni kell az órát?” és könnyes, aggódó, izgalommal és féltéssel teli féléssel nézte az órát és el sem mozdult előle. Ekkor rájöttem, 13 perces fájásaim vannak, talán hívni kéne a szülésznőt.

Megfagyott egy percre a levegő és megállt az élet a B. utcában, amikor a telefonhoz értem és tárcsáztam. A családom csak annyit hallott, miután elmagyaráztam a fájdalmam pontos helyszínét és típusát, hogy ismételgetem, jó, oké, rendben. Majd nővéremtől megkérdeztem, mennyi idő is, hogy beérjünk a kórházba és megválaszoltam a telefonba, ha nincs dugó egy bő 20 perc, fél óra alatt ott vagyunk. Itt jegyezném meg, hogy szegény férjem mindebből mit sem értett, hiszen nem beszél magyarul…. :)

Senki nem kérdezett semmit, feszülten várták, mit mondok. Kiadtam az instrukciókat, egyenek, én felmegyek zuhanyozni és, ha a zuhany után azt mondom, indulhatunk, valaki jöjjön fel és segítsen levinni a csomagjaimat, valamint készítsék össze ők is a kis motyóikat, mert lehet, hogy szülni megyünk. Ezt elismételtem angolul is és amennyire egy bálna tud viharzani, úgy felviharzottam az emeletre zuhanyozni. Még mindig nem igazán fogtam fel, hogy mi történik. El sem tudtam képzelni, hogy akkor eljött az idő és már nem lesz pocakom. El kell, hogy búcsúzzak attól a pocaktól és attól az állapottól, amit úgy szerettem, és amit úgy élveztem, és ami hosszú időn át tette ki az életem egyik legfontosabb részét. De a fájások a megkönnyebbülést és enyhítést hozó, áldásos meleg zuhany után erősödtek és sűrűsödtek. Így felöltöztem, még egyszer felhívtam a szülésznőmet és továbbítottam az utasítást a családom felé, hogy akkor bizony induljunk el és meglátjuk mi lesz. Drága szülésznőm biztosított róla, hogy, amennyiben ez még nem „AZ”, úgy hazaengednek, és majd szombaton találkozunk a rendre következő vizsgálaton. Mert én még mindig szentül hittem, ez csak vaklárma! :)

Szóval a családom halk és feszültséggel teli motoszkálással készülődött a földszinten én pedig értetlenül néztem őket, hogy ez még nem „AZ”, ez még nem lehet „AZ” és ők mégis olyan izgatottak és feszültek. És hogyan lehetnek egyszerre ilyen rendezettek, mikor még sosem „szültünk együtt”?! Halk morajlások közepette ültem a baba szobájában a kanapén és meredtem a csomagjaimra, amiért a férjem és a sógorom felváltva jöttek, közben meglehetősen nyugalommal gondoltam át, hogy akkor még miket is kell vinnem és összeszednem.

Végül anyukám kirakta a macskákat, beriasztottuk a házat, bepakoltunk és beültünk a kocsiba és elindultunk. A slusszkulcs ismét kattant és elfordult a sógorom keze alatt, a motor felberregett és az anyósülés mögött, a hátsó sorba „kuporogva”, szülési fájásokkal elindultunk a kórházba, vissza, immáron másodjára ugyanazon a napon.

Nem, ez a bejegyzés nem a regényről fog szólni, amit ezúton is töredelmesen bevallok, hogy nem olvastam el :) Szóval ezúton is elnézést kérek drága Tanárnőmtől, amennyiben ez kötelező olvasmány volt a gimiben :D  A rövidítését biztos elolvastam ám :P De erről meg anyukám tehet, mert megvette nekem a kötelezők röviden összes kötetét, mindegyik évfolyamra levetítve :)

Szóval azt mindenki tudja, hogy az elmúlt időszakban meglehetősen sok időt töltöttem a kórház szülészeti osztályán. Leginkább sok-sok várakozással teli óra a különböző vizsgálatok között.  Az egyik ilyen alkalomkor történt, hogy a vizsgáló előtt ücsörögve, a könyvemet bújva egy meglehetősen különös és furcsa szag csapta meg az orrom, ami sok helyre nem való, de egy szülészeti részlegre meg pláne nem. Tudjátok, ez a tipikus szag, amikor hajnalban mész dolgozni és elmegy melletted a lepukkant munkás. Érzed rajta az erős dohány szagot, azt a fura építkezési anyagokkal keveredett koszt és azt a pia szagot, amikor az illető már nem részeg, de egyben túl is van a reggeli első „józanító” felesén. Rögtön felkaptam a fejem és totálisan felhúztam magam egy pillanat alatt, mert ugye a kórházamról tudni kell, hogy a Keleti pályaudvar környékén kívül még a 8. kerület is területileg hozzájuk tartozik, így sejthetitek miket láttam már ott és minden ilyen nagyon felbosszantott. A hormonok, meg az elveim, meg, hogy hamarosan én is ott leszek majd a kicsi újszülöttemmel és nem tudhatom, kivel leszek egy szobában meg miegymás…. De a lényeg, felzaklatottan felemeltem a fejem, hogy megvető pillantást lövellhessek a felettébb csekélyértelmű egyedre, aki bejön ilyen állapotban egy pici pár napos jövevényhez, amikor is velem szemben állt egy kopottasan, de egész kulturáltan öltözött a koránál jóval idősebbnek látszó munkás férfi. A kezében remegve markolgatta a kórházi baba kocsit és a gyermeke fölé hajolva fürkészte a kicsi arcocskáját. Látszott rajta a mérhetetlen öröm és a büszkeség, hogy végre apuka lett és ott fekszik előtte a kisbabája, akiért most már egész életében felelősséggel tartozik, és akit mindenkinél és mindennél különlegesebb szeretettel szeret. Mikor észrevette, hogy az elmélyedt olvasásból feléjük fordultam, odafordította a kocsit és büszkeségtől csillogó szemmel mutatta meg nekem a picit, az ő első szülött kisbabáját és biztató mosollyal mondta, hogy „látom, nemsokára Ön is hasonló örömök részese lesz”

Zavart mosolyt lövelltem feléjük, de egy szó sem jött ki a torkomon. Annyira meghatott a férfiből sugárzó egyszerű, tiszta büszkeség és öröm. Rosszul éreztem magam miatta, hogy egyből elítéltem őt és belegondoltam, hogy a buszon vagy az utcán biztosan fintorogva arrébb mentem volna, vagy elülök mellőle vagy kikerülöm, holott Ő is ember és tőle telhetően mindent megtesz, amit csak tud a családjáért és lehet, hogy sokkal mélyebb érzésekkel rendelkezik, mint azt bárki gondolná. Még most is szégyenérzet kerülget, ha rájuk gondolok, ugyanakkor a meghatottság is megmaradt.

Ezúton, így ismeretlenül is kívánom és remélem, hogy minden a lehető legjobban alakul számukra és sok örömüket lelik a kisbabájukban. Kívánok nekik minden jót és sok boldogságot és örömet. És köszönöm annak a férfinak, hogy ha csak egy pillanatra is, de elgondolkodtatott és megváltoztatott bennem valamit, hacsak egy pillanatra is és csak egy kicsit is, de akkor megtudtam milyen embernek lenni. Ebben a történetben az Övé volt a büszkeség, az enyém pedig egy hatalmas balítélet!

Melyik nő ne gondolkodna el azon, már a terhessége alatt, hogy vajon mi lesz a gyermek, ha nagy lesz. Amennyiben nem is azon gondolkodunk, hogy mi lesz a hasunkban cseperedő kis legényke vagy kisasszony foglalkozása, hivatása, azonban az bizonyára gyakran megfordul a fejünkben, hogy vajon milyen ember is válik majd belőle?

Gyakran eszembe jut nekem is, hogy vajon milyen élet vár a fiamra? Orvos lesz, vagy mérnök? Könyvelő, tanár, informatikus? Tudós, professzor, feltaláló? Vagy sokkal inkább valami hétköznapi szakma fogja érdekelni? Autószerelő, buszvezető, postás, ács vagy taxi sofőr? Esetleg a nyomdokainkba lép és az idegenforgalomban helyezkedik majd el? Szálloda- vagy étterem tulajdonos lesz? Vagy Ő is majd alkalmazottként egy utazási irodában vagy egy szállodában találja majd meg a számításait? És vajon majd számára is olyan evidens lesz, hogy tovább szeretne tanulni, mint amilyen az én számomra volt? És, ha nem, mennyiben befolyásolhatom én ebben a döntésében? Egyáltalán kell-e befolyásolnom? Szóval sok minden kavarog bennem. Sokszor elgondolkodom azon is, hogy vajon milyen lesz a kapcsolatunk? Valóban fogom őt igazán ismerni? Vajon ő majd tényleg megbízik-e bennem annyira, hogy megossza velem akár a legbelsőbb gondolatait is vagy ő is majd órákat, napokat töpreng azon, hogy miért is érzi azt, hogy nem is ismerjük őt igazán és nem is értjük meg azt, hogy mi is játszódik le benne valójában? Tanácsok persze ezer meg ezer helyről érkeznek, de valóban rá lehet húzni valamiféle sémát az emberekre? Ha igen, honnan lehet biztos abban az ember lánya, hogy a megfelelő sémát használja, ha pedig nem, akkor meg honnan lehet biztos bárki is abban, hogy a kiosztott tanácsai megfelelőek? Nehéz kérdések ezek.

Furcsa érzés tört rám pár hete a metrón ülve. Férjemmel kézen fogva, boldogságban úszva utaztunk a belváros felé. Végre újra együtt voltunk, odakint minden szép fehér volt és havazott, és sok-sok boldog élményen töprengtünk a metró furcsa, sajátos „csendjében” és hangulatában. Majd velünk szembe ültette le egy anya, csodálatosan szép iker kislányait. Régen láttam olyan szép kék szemeket már. Gyönyörűek voltak a kislányok, ám mégis egy különleges dologra lettem figyelmes. Az egyik kislány folyamatosan „csicsergett”, ahogy a büszke anyukák szokták ezt a fajta beszédet jellemezni. A másik kislány pedig csak csendben nézett körbe és egy szemkontaktust keresett. Tulajdonképpen a cserfes kislány beszéde fárasztó volt és kissé idegesítő is, még az anyuka sem igazán figyelt oda rá, bár időről-időre biztosította kislányát egy mosollyal a felől, hogy örömmel tölti el gyermek vidámsága és közlékenysége. A csendes kislány pedig ekkor felfedezte, hogy férjem és én bárgyú mosollyal az arcunkon figyeljük őket. Normál esetben a kisgyerekek ilyenkor vagy zavarba jönnek, vagy visszamosolyognak, vagy undok arcocskákat vágnak, hogy a bamba mosolygók tudtára adják, hogy épp elég mosolyt kaptak már aznapra és a hazafelé úton bamba bámulók nélkül szeretnének elvonulni saját kis világukba. Ehelyett a cserfes kislány még inkább hangosabbra és „túljátszósra” vette a csicsergést, ami valójában a korára való tekintettel inkább csak egy felnőtt ember számára érthetetlen nyelven történő előadás volt, a csendes kislány pedig ugyanolyan meredten bambult, mélyen a szemembe nézve, mint, ahogyan a reggeli csúcsban a munkába rohanók legnagyobb része, közömbösséggel az arcán. Hát ekkor valahogy én is abbahagytam a mosolygást, de a kislány tekintete valahogy annyira megbabonázott, hogy kitartóan álltam a pillantását. Azonban minél hosszabban álltuk egymás tekintetét, annál furcsább érzés kerített hatalmába. Valahogy az egész arca, a testbeszéde és a szeme azt sugározta ennek a pici lánynak, hogy már most túl sokat ért az életből és olyan gondok nyomasztják, melyek nem engedik őt gyermekként élni. Mintha már most tisztában lenne olyan problémákkal, amikkel egy felnőtt és mintha egészen mély és sokszor sötét gondolatok foglalkoztatnák. És mintha azért keresné ennyire a szemkontaktust az emberekkel, hogy hátha egyszer valaki meglát valamit a szemében, amit ő megmutatni vágyna és akkor, hátha egyszer megértésre lel. Ilyen gondolatok cikáztak az agyamban, amikor láthatóan a kislányt is kizökkentette meg engem is testvérének plüssállata. A beszédes kislány megunta, hogy anyja nem érti történetét a kistigrisről, így testvére felé fordult, hogy neki magyarázza el, milyen kedves és mókás játszótárs is ez a kis plüsstigris. A csöndes kislány higgadtan testvére felé fordította az arcát, de nem szól hozzá, csak türelmesen várt. Ekkor testvére a tigris farkával a csöndesebbik fél orrát kezdte el piszkálni. A csendben lévő kislány egy elegáns mozdulattal ráharapott a tigris farkára, majd gúnyos hangot hallatva kiöltötte nyelvét testvérére, hogy jelezze, ő ebből a játékból most nem kér, mert éppen nagy gondolkodni valója van. Ekkor persze férjem is és én is elnevettük magunkat, így a furcsa gondolataimat elhessegettem, azonban valami még mindig nyugtalanított a kislánnyal kapcsolatban. De elérkeztünk a megállónkhoz és leszálltunk.

Sokáig beszélgettünk még a két kislányról. A férjem szerint a beszédes kislányból kissé butácska lány lesz és függeni fog a testvérétől, akiből pedig egy roppant érdekes és intelligens felnőtt válik majd.

Azonban a metrón történtek után mélyen elgondolkodtam, vajon milyen lesz a mi gyermekünk személyisége, milyen lesz a humora, milyen tanuló lesz, mennyire lesz talpraesett és önálló, nyitott személyiség lesz-e, aki könnyen barátkozik majd, vagy inkább magában töprengős, mély gondolatokat megfogalmazó személyiséggé válik? És vajon milyen lesz majd, amikor iskolába megy, és amikor érettségizik vagy a diplomaosztóján. És milyen leszek majd én anyaként és annyi idősen?

Mindezek után, egy kiállítást látogattunk meg, melynek ajtajánál ez a felirat áll: Mi, sorozatgyilkosok vagyunk a fiaitok, mi vagyunk a férjeitek, ott vagyunk mindenütt…”. Na ekkor már én is nevettem. :) Mert rádöbbentem, hogy egy okos és fáradt kislány szemeiből már-már milyen sötét gondolatokat véltem felfedezni, csak, mert ráhangolódtam az esti kiállítás témakörére. :) Ekkor férjemnek megemlítettem furcsa érzéseimet a csendes kislánnyal kapcsolatban, csak mosolygott rajtam és mondta, túl sok filmet nézek. :) azóta is gyakran eszembe jutnak a kék metrón, azok a gyönyörű kék szemek.

Tudom, lerágott csont, meg már el is múlt, de aki olvas, tudja, most egy darabig miért is nem voltam netközelben, illetve inkább „időközelben” arra, hogy írjak, frissítsek, blogoljak. A gondolatok azonban papír nélkül vetődtek papírra az agyamban. Szóval, most leírom és megosztom.

Mikor először láttam meg az egyik felettébb sok valóságalappal rendelkező „nagy híreket” bemutató műsorban a szalagcímet, miszerint a Maják megjósolták…. már akkor kiakadtam, hogy tényleg vannak, akik ezt el is hiszik? Mármint azt, hogy világvége meg miegymás?!

Számomra akkor is egy dolog jelenthette volna csak némiképp a világ végét, éspedig az, ha a férjem nem kapott volna vízumot. De kapott :) Ennél szebb ajándékot egy várandós, szerető feleség sem kaphat, higgyétek el! :) Az ügyintézés halmazokat örömteli tervezések váltották fel és persze a bizonyítási vágy és kényszer, hogy igenis jó feleség vagyok, ezért sütés és dekorálás halmazok, hogy az otthon, minél melegebb, meghittebb és otthonosabb legyen. Meg persze továbbra is a BKV-n töltött „meghitt” órák autó híján. Valahogy a közösségi közlekedési eszközökön mindig gondolkodni támad kedvem, ami további gondolatokat ébreszt bennem.

Az egyik ilyen alkalommal tört rám a gondolat, hogy tulajdonképpen a férjem repülőjegyét 2012.12.20-ra foglaltuk le. Egy maja, vagy egy a világvégében hívő ezt biztosan meg tudta volna magyarázni, hogy azért tettük így, hogy életünk utolsó napját együtt tölthessük, és együtt várjuk a mindennek véget vető nagy valamit… Pedig a választásunk puszta véletlen volt. De ha már eszembe ötlött ez a gondolat, végig futtattam, milyen érzéseket váltana ki belőlem az, ha mégis kiderülne és biztosan tudnám, hogy 21-én valóban vége van a világnak.

Rá kellett ébrednem, hogy tulajdonképpen nem bánnám. Hiszen már annyi minden vágyam teljesült. Megtaláltam a vallásom és megtaláltam végre magam egy vallásban. Férjnél vagyok, kipróbáltam magam külföldön is, volt egy munkám, amiben tényleg sikeres voltam és elhivatottan dolgoztam nap, mint nap. Beutaztam gyönyörű helyeket és gyönyörű helyekre utaztattam embereket, ahol ők is csodás dolgokat láthattak és ismerhettek meg. Sok emléket őrzök a családomról és olyan alapokat kaptam tőlük az élethez, amelyek segítettek messzire eljutnom. Járhattam iskolába, szerezhettem diplomát és megismerhettem sok jó és rossz barátot is.

Továbbá, és ami a leginkább a „nem bánnám” kategóriába sodorta nálam a világ végét az az, hogy újbóli sok különlét után a férjem megint velem lehet. Végre megsimogathatja a pocakom és együtt lehetünk, mint egy igazi család. És újra átölelhetem, megcsókolhatom, este a karjaimban tudhatom, míg elalszik, és reggel mellette ébredhetek fel. Valamint állapotos vagyok. Mindig is kisfiúra vágytam és egy kis legényt hordok a szívem alatt. És érezhetem, amikor mocorog odabent a pocakomban. Megtapasztalhattam egy olyan kommunikációt, ami csak egy apa, egy anya és egy a pocakban növekedő gyermek között létezik. És érintkezésbe léphettem a baba mozgásán és a kezem érintésén keresztül születendő fiammal. Az élet legáldásosabb csodája létezik bennem, a szerelmünk gyermekeként.

Szóval azt gondoltam, legyen, ha most kell vége legyen, hát legyen, hiszen mi mást is kívánhatnék még?! Persze sok mindent, de erre meg is kaptam a lehetőséget, amiért hálás vagyok! Most már nincs más dolgom csak megköszönni, hogy még vagyok, vagyunk és még mindig tervezhetek, kívánhatok és lehetőséget kaptam, hogy továbbra is álmokat szőjek, és terveket állítsak fel. Majd ezekért mindent meg is kell tennem és elkövetnem, hogy valóra váljanak és teljesüljenek. De talán a legfontosabb, hogy továbbra is higgyek, hogy minden egyes napért hálás legyek és, hogy napról-napra próbáljak meg jobb emberré válni.