Nem, ez a bejegyzés nem a regényről fog szólni, amit ezúton is töredelmesen bevallok, hogy nem olvastam el :) Szóval ezúton is elnézést kérek drága Tanárnőmtől, amennyiben ez kötelező olvasmány volt a gimiben :D  A rövidítését biztos elolvastam ám :P De erről meg anyukám tehet, mert megvette nekem a kötelezők röviden összes kötetét, mindegyik évfolyamra levetítve :)

Szóval azt mindenki tudja, hogy az elmúlt időszakban meglehetősen sok időt töltöttem a kórház szülészeti osztályán. Leginkább sok-sok várakozással teli óra a különböző vizsgálatok között.  Az egyik ilyen alkalomkor történt, hogy a vizsgáló előtt ücsörögve, a könyvemet bújva egy meglehetősen különös és furcsa szag csapta meg az orrom, ami sok helyre nem való, de egy szülészeti részlegre meg pláne nem. Tudjátok, ez a tipikus szag, amikor hajnalban mész dolgozni és elmegy melletted a lepukkant munkás. Érzed rajta az erős dohány szagot, azt a fura építkezési anyagokkal keveredett koszt és azt a pia szagot, amikor az illető már nem részeg, de egyben túl is van a reggeli első „józanító” felesén. Rögtön felkaptam a fejem és totálisan felhúztam magam egy pillanat alatt, mert ugye a kórházamról tudni kell, hogy a Keleti pályaudvar környékén kívül még a 8. kerület is területileg hozzájuk tartozik, így sejthetitek miket láttam már ott és minden ilyen nagyon felbosszantott. A hormonok, meg az elveim, meg, hogy hamarosan én is ott leszek majd a kicsi újszülöttemmel és nem tudhatom, kivel leszek egy szobában meg miegymás…. De a lényeg, felzaklatottan felemeltem a fejem, hogy megvető pillantást lövellhessek a felettébb csekélyértelmű egyedre, aki bejön ilyen állapotban egy pici pár napos jövevényhez, amikor is velem szemben állt egy kopottasan, de egész kulturáltan öltözött a koránál jóval idősebbnek látszó munkás férfi. A kezében remegve markolgatta a kórházi baba kocsit és a gyermeke fölé hajolva fürkészte a kicsi arcocskáját. Látszott rajta a mérhetetlen öröm és a büszkeség, hogy végre apuka lett és ott fekszik előtte a kisbabája, akiért most már egész életében felelősséggel tartozik, és akit mindenkinél és mindennél különlegesebb szeretettel szeret. Mikor észrevette, hogy az elmélyedt olvasásból feléjük fordultam, odafordította a kocsit és büszkeségtől csillogó szemmel mutatta meg nekem a picit, az ő első szülött kisbabáját és biztató mosollyal mondta, hogy „látom, nemsokára Ön is hasonló örömök részese lesz”

Zavart mosolyt lövelltem feléjük, de egy szó sem jött ki a torkomon. Annyira meghatott a férfiből sugárzó egyszerű, tiszta büszkeség és öröm. Rosszul éreztem magam miatta, hogy egyből elítéltem őt és belegondoltam, hogy a buszon vagy az utcán biztosan fintorogva arrébb mentem volna, vagy elülök mellőle vagy kikerülöm, holott Ő is ember és tőle telhetően mindent megtesz, amit csak tud a családjáért és lehet, hogy sokkal mélyebb érzésekkel rendelkezik, mint azt bárki gondolná. Még most is szégyenérzet kerülget, ha rájuk gondolok, ugyanakkor a meghatottság is megmaradt.

Ezúton, így ismeretlenül is kívánom és remélem, hogy minden a lehető legjobban alakul számukra és sok örömüket lelik a kisbabájukban. Kívánok nekik minden jót és sok boldogságot és örömet. És köszönöm annak a férfinak, hogy ha csak egy pillanatra is, de elgondolkodtatott és megváltoztatott bennem valamit, hacsak egy pillanatra is és csak egy kicsit is, de akkor megtudtam milyen embernek lenni. Ebben a történetben az Övé volt a büszkeség, az enyém pedig egy hatalmas balítélet!